Ma ünnepelnünk kellene, hiszen 19 évvel ezelőtt családdá lettünk. Megszületett ez a különleges fiú, aki gondolkodásmódjával és elméjével mai napig lenyűgöz minket.
De ahol születés van, ott halál is van. Felfoghatatlan, szívfájdító, lelket facsargató érzésekkel.
Nagyszerű volt látni a kis-nagy fiamat, ahogy komolyan lépdel a gimi udvarán. Azt hittem, akkor leszek a legboldogabb, mikor átveszi a ProLingua díjat, de igazából akkor "csak" mérhetetlenül büszke voltam. Boldog akkor voltam, mikor láttam a félmosolyát, és az arcát, hogy ő mennyire büszke magára.
Még egy picit siratom itt is a JVI-t, aztán ígérem, letelik a gyászidőszak és nem nyafogok rajta. Ez legyen a legkisebb bajom, mondhatnánk (mondták is...), de hát nem vagyunk egyformák. Vagy nem mindenkivel vagyunk nem mindenben egyformák. Egyik kedves ismerős írta, bemásolom ide az ő gondolatait:
"Nincs semmi baj, semmi vész, hisz ez katona dolog, Ha nem nagy ügy, akkor miért is keltsünk pánikot"
Az már biztos, hogy tanulva az ideiből: jövő év január elsején nem fogok itthon punnyadni és színházjegyet eladni és... és még egy csomó dolgot nem fogok csinálni, amit nyilván itt most nem írok le. De kb minden bejött: amit elsején csináltunk, úgy telik eddig....
Nahhh... Fantasztikus szériát zár a Jövőre, veled itt. 2005 óta játszák - játszották. Minden évben felröppent a hír, hogy a következő évadtól nem lesz többet, így már meg sem kellett volna lepjen, mikor egy hónapja bejelentették, hogy a májusi lesz utolsó kettő. És milyen szerencsésnek tartottam magam, hogy volt rá jegyem. Első sor 1. szék, a "kád szélén", ahogy szoktuk volt mondogatni az SzPSz-es csajokkal. Az én székem ma mégis üresen maradt.
És ha nagyjából tartják a tempót, akkor kb most éneklik a kedvecemet (Lószar a címe). Én majd itthon ülve dúdolok velük...
Soha-soha nem lesz többé ilyen finálé:
Isten veled Doris és George (és persze Walter, "ó, híveid ne hagyd el")
