Végre újra színházban - Menopauza

Áprilisra volt egy (2)  nem túl jó helyre szóló jegyünk Fannival. Igazság szerint ez a jegy még megvan, október elejére tették át az előadást, és úgy tűnik, Szőlöskei Tímea helyett az eredeti felállásban lesz majd, de ez még annyira távoli időpont, hogy egyelőre -bármilyen optimista vagyok most- nem merek bizakodni az ilyen fényév távolságnyi színházas élményekben.

Node a Játékszín évadot zárt és egyben évadot nyitott, kis befogadóképességű színházról lévén szó nem esnek korlátozás alá, így gyorsan elkezdték pótolni az elmaradt előadásokat. Az egyik színházjegyes FB csoportban hirdette meg egy hölgy a 20-ra szóló jegyet és kicsit félve írtam Fanninak, nehogy nagyon hülyének nézzen, de ő is teljesen belelkesült, így megvettem az első (!) sorba szóló jegyeket és az összes körmöm lerágtam hétfő délutánig, nehogy bekaranténozzák megint. 

Állandó Menopauzás társam (akivel azt hiszem kissé addiktívak lettünk) sajna munkaügyben távolmaradni kényszerült, így vasárnap új színházi partnert kerestem, és Zita, egy Cewe-fórumos scrapbookos ismerős jelentkezett leggyorsabban. Nagyon örültem neki, régen láttuk egymást. Közös fotó van, de nem publikus, úgyhogy csak ilyet mutatok:

Szóval, első sor. Már a függöny felhúzáskor elérzékenyültem (pedig akkor még csak a lábukat láttam), hogy milyen jó újra itt lenni. Igazából már odakinn figyeltem az embereket és valahogy a szokásosnál is boldogabbnak, cserfesebbnek, harsányabbnak tűntek. Mindenki örült, hogy láthatja a másikat, hogy színházba mehet, talán az életnek is kicsit jobban örült mindenki. És mondom, még csak ott tartunk, hogy megláttam 4 pár bokát.

Az előadás beszippantott, nem véletlenül írtam az addiktív jelzőt. Mint valami pszichoaktív szer úgy hatott rám. És a színészek is jobban élvezték, esküszöm Hernádi többet mosolygott a szája szegletéből, mint eddig bármikor! Falusi Mariannt beugrásakor láttuk, Fannit lenyűgözte, nekem "csak" tetszett, most viszont széjjelbőgtem a sminkem a George Michael-Careless Whisper szólónál és a dildós dala után nem bírtam abbahagyni a röhögést (rám is néztek a színpadról). Mondjuk a balos szomszédom csak az előadás első 5 percében nézett rám, hogy mit rángatózok, de aztán gondolom rájött, hogy ez ilyen dilinyós néző, aki egy kézmozdulaton is perceket röhög (Náray Erika arcán meg hoooosszú perceket) És nem hagyhatom ki gyermeteg lelkem örömét sem: sütit kaptam Falusi Marianntól (első sor előnye... az egyik dal közben random sütiosztás van)

Mindenesetre jól elraktároztam ezeket a pillanatokat a hippokampuszomban azokra az időkre, amikor majd megint csak túlélésre játszunk.

Aztán egy kicsit összeszorult a szívem, mikor meghallottam az utolsó dal (Tina Turner Proud Mary) első néhány taktusát, és nem is hittem el, hogy lehetünk máris az utolsó számnál??? Itt hagyom nektek az eredeti verziót, (ki bírja ki lábdobogás nélkül?)  Mert ez "jó így, jó így, lányok ugye jó így" elfelejteni egy kicsit a hormonokat, a munkahelyi stresszt, a hétköznapok mókuskerekét, a problémákat, még ezt a fránya lipidburkos RNS vírust is.