Vészjóslóan ólomszürke volt az égbolt, szél csípte az arcunkat és a fáradt barna színű fák látványa csak erősítette az emberben az érzést: márciust írunk, de még egyáltalán nincs tavasz. A madarak se csicseregtek, az erdő csendjét csak egy néha felrebbenő feketerigó törte meg, nomeg hármónk csörtetése a zöld jelzésen. A Pusztabíróházi pihenő közelében aztán egy ismeretlen madár vitte hírét a betolakodó túrázóknak, még viccelődtünk is vele, hogy bizonyára orosz kémmadár, vagy egy ittmaradt szovjet alvóügynök, aki a Szputnyik oltást kapottakat regisztrálja. Mondjuk az enyémnek már a kormány szerint is lejárt a szavatossága, úgyhogy -bár elkezdtem a szovjet himnuszt énekelni, gyorsan abba is hagytam, nehogy valaki komolyan vegye és s.ggbedurrantson.
A pihenő után néhány száz méterrel jobbra valami nagyvad megriadt. Eszembe jutott, hogy előző éjjel egy óriási vadkanról álmodtam (de tényleg hatalmas volt, mint egy 500 kilós magyar lapály). Nándi is megijedt, elkérte a túrabotomat. Mondjuk azt nem firtattam, hogy mit szeretne tenni a frissen szerzett kézifegyverével egy esetleges támadás esetén: kiszúrja az állat szemét vagy elnáspángolja. Meghagytam a biztonság hamis illúziójában. néha kell ez is.
Alig valamivel a "pózolj vén tölggyel" szakasz után ezúttal balról jött a nesz. Először csak nesz, aztán vad avarcsörgés. Csabi mondta, hogy nézd már, egy szarvas, én meg naivan csodálkoztam, hogy miért nem megy el, olyan hirtelen el szoktak illanni. Kb 5 méterrel a földúttól egy fiatal dám bika rángatózott, próbálta magát kiszabadítani - mint utóbb láttuk, egy szögesdrót-bálázózsinór-kenderháló összegabalyodott csomójából. Néhány tétova másodperc után (kit hívjunk, miért nincs a Nefagnak hívható száma, mi a pontos gps koordinátánk stb) Csabi megközelítette, én meg hívtam a 112-t. Nem gondoltam, hogy nagy erőkkel fognak kivonulni a tűzoltók, vadászok, erdészek, de legalább vonalban leszek, ha sürgősebb segítségre lesz szükségünk. A szarvas küzdött, néha megpróbált kitörni, tehetetlenül megpördült a fa körül, ami igazából 3-4 vékonyabb, 4-5 cm átmérőjű fácska, husáng, csemete, nem is tudom mi volt. Riadt szemmel nézett ránk, de teljesen ki volt merülve így mikor Csabi elkapta a szarvát már nem tiltakozott annyira. Főleg, mikor a Zuram közölte vele, hogy "úgyis én vagyok az erősebb" mondjuk erre én is elhallgattam volna. Először a nyakáról sikerült lefejtenie a hurkot, aztán az agancsáról is, ami szerencsére még csak kb 10 cm-es, egyenes kis nyársas volt. Miután kiszabadult, néhány másodpercig csak nézett ránk. Szentimentális liba vagyok, de eskü az volt az érzésem, hogy megköszönte. Pislogott és jól az emlékezetébe véste a kék nadrágost és a bojtos sapkást, aztán elugrott.
Elbúcsúztam a telefonban a rendőrtől is, aki még 10 perc múlva felhívott, hogy ha mégis szeretnék bejelentést tenni, akkor azt akár emailben is megtehetem. Abban maradtunk, hogy megpróbálom elérni a területileg illetékes erdőgazdaságot, vadásztársaságot, és velük egyeztetek a további teendőkről. A szögesdrótos bogot elhoztuk, találtunk benne egy jól fejlett agancsot is fél koponyával együtt, ami valószínűleg már évek óta ott lehetett.
A fotók persze nem lettek túl jók, mert csak akkor tudtam lőni néhány közelit, amikor épp kapcsolták a 112-ről a rendőrséget, nameg persze figyeltem az eseményeket és a hős Zuramat, akit ezentúl csak szarvas-suttogónak hívunk :) Nagyon bátor volt, hogy egyáltalán megközelítette és kiszabadította a vadat.
