A vasárnapi lovaglás nem egészen jól sült el. Egyrészt sokat kellett várni, és Nándi kezdett felpörögni, másrészt elsőszülöttem mostanában egyébként is néha "megzizzen" (erről majd mesélek máskor bővebben, most csak annyit, hogy a gyerekorvos és a védőnő egybehangzó véleménye szerint még nem tudta feldolgozni Nimi érkezését és nem tudja levezetni a felgyülemlett feszültséget) és szinte kezelhetetlenül viselkedik.
Mire mi kerültünk sorra, Nándi már csapkodott mamát és engem felváltva, és üvöltött, hogy "nem lovagolok, soha többé, menjünk haza" stb. Én már komolyan indultam volna, mert se szép szóval, se türelemmel, se könyörgéssel, se rászólással nem értem el semmit, végül Rita mentette a helyzetet és végül sikerült lovagolni, sőt, kicsit tornázott is, még ha morcos is volt.
Nándi októberben kezdett lovagolni, igazság szerint először megsimogatni is alig merte a pónikat. Rendszeresen január óta jár, és csak álmélkodok néha, milyen hihetetlen ütemben fejlődik. Persze én elfogult vagyok, hiszen mégiscsak az én ügyes, okos gyermekem, de azért mégis: 3 hónap alatt gyakorlatilag az alapoktól eljutott odáig, hogy menet közben hátradől, vagy feltérdel, vagy megfordul.
lájk ;D
VálaszTörlés