...., na arról mostanában nem nagyon írtam. Leginkább azért, mert a kudarcaival az ember nem nagyon dicsekszik. Én legalábbis nem. A fiúk persze rendesen lovagoltak az oviban, róluk írhattam volna, nagyjából mindig ugyanazt: ügyesek és egyre ügyesebbek.
A téli kihagyás után március után mentünk ki R.-hoz a tanyára. Gondoltam, hogy nem fog annyira menni, mint a szünet előtt, (mert a néhány hetes kihagyást is meg szoktam érezni, akkor a néhány hónap), de arra nem számítottam, hogy ennyire nem tudok majd ügetni. Gyakorlatilag 2 teljes kört nem tudtam normálisan ügetni... Három alkalom után már nem volt kedvem kimenni. Ördögi kör ez: nagyon vágytam a lovaglásra, de mikor eljött a vasárnap reggel, mindig megfutamodtam. Mert én így működök. A kudarc nem felspanol (hogy csakazértismegcsinálom), hanem letör (minekerőltessemhaúgysemegy)
No, tegnap viszont lóra ültem. A wellness hetemet (kozmetikus, masszázs, pedikűrös) lovaglással egészítettem ki.
Pankának hangsúlyoztam, hogy csak valami lélekgyógyító, lightos programot állítson össze nekem. Ehhez képest 30 percet keményen végigdolgoztunk (welcome izomláz), de a vigyort azóta se lehet letörölni az arcomról. És ha csak a fele dicséret szólt a jó teljesítményemnek (a másik fele a lelkemnek), akkor is jólesett, ráadásul percekig ügettem folyamatosan, a köröket nem is számoltam!
Itt is Köszönöm-köszönöm-köszönöm!
Kellenek ilyen hetek!
VálaszTörlés