Tavaly évvégi elhatározásaim egyik pontja volt, hogy kicsit bátrabban választok színházi előadást, nyitottabban keresgélek és be merem vállalni a kicsit komolyabb darabokat, nem(csak) a "Szente-rendez" féle térdcsapkodós, vinnyogósan-röhögőset. Az évi 3 JVI és 3 Menopauza mellé befér néhány elgondolkodtató előadás, bár valószínűleg lelkileg még nem vagyok érett arra, hogy a Katonába vagy az Örkénybe vegyek bérletet. Emlékszem, néhány éve teljesen kifeküdtem a Baba c. darabon (rólam, rólunk, róluk: minyuságok blogja: Színházban - A baba (minyuka.blogspot.com), napokig depis voltam, pedig nem egy véres drámáról van szó. Azóta azért sokat alakultam én is.
Nos, a fentiek miatt (is) került előtérbe az Életrevalók, bár már kacsintgattam felé korábban is, decemberben a végső lökést az adta meg, hogy láttam néhány percet a filmből és az alapján arra következtettem, hogy nem fogom felvágni az ereimet az előadás után (sem)
Az előadás maga lendületes és színes, előbbit az autentikus cigány zenével, utóbbit a gyermekrajzok kivetítésével érték el. A lendület itt-ott megreked vagy inkább szétzilálódik a sok átrendezés és új jelenet kapcsán. Nem tudtam eldönteni, hogy a filmet szerették volna leutánozni a sok vágással, vagy nem tudtak továbblépni azon a koncepción. Ugyanazt éreztem, mint az "Alul semmi" Tháliás darabnál: bejön valaki, mond 3 mondatot, kimegy, színpadrendezés, bejön másik két ember beszélnek 2 percet, kimennek, színpadrendezés, újra bejön valaki, színpadrendezés, 3 perces párbeszéd, kimennek. Magával egyébként a színpadrendezésnek ezzel a formájával, (ti. hogy a színészek pakolják be a székeket, kellékeket), nincs semmi baj, sőt, jó is látni néha ilyet. Itt viszont egy-egy jelenet nagyon rövid volt, így az előadás fele pakolással ment el.
Kevésszereplős darab. Ami alapvetően nálam nem szokta befolyásolni a tetszési indexet, lásd a fent említett Menopauza vagy Jövőre veled itt. Itt viszont furcsa volt. Látszólag sportot űztek abból, hogy egy színész minél több karaktert megformáljon. Persze, lehet, hogy csak az én finnyás ízlésem nem ért ezekhez a művészi dolgokhoz, mindenesetre az előadás közben (!) azon töprengtem, hogy vajon egy nagyon drámai jelenetből (kitagadja az anya a nevelt fiát) hogy tud a színésznő 2 percen belül gyorsöltözni és egy cserfes, tenyeres-talpas ápoló szerepébe ugrani. Hogyan lesz őszinte az első karakter és hogyan tud váltani a másodikba vagy sokadikba?
Az "összes többi szerepben" alakító színészek közül messze kiemelkedett Szőlőskei Tímea és Zsurzs Kati játéka, valószínűleg azért, mert ők vitték a a fontosabb mellékszerepeket, de természetesen nem akarom lebecsülni színészi kvalitásukat sem, volt olyan karakterük amik kifejezetten élvezetes, hihető, nem annyira műanyagszagú parókás volt.
A két állandó karaktert elénk táró Vadász Gábor és Hirtling István zseniálisan játszik. Vadász Gábor izgága, energikus, hátán viszi, sőt táncolja a darabot, jól áll neki a szerep. És bár suta volt a magyarázat arra, hogy nem néger, hanem cigány a karakter és hogyan került ő Magyarországról Franciaországba és ezzel a darab helyszínére, örültem, hogy ezt a vonalat hozták és nem a kimaszkírozott, import-színesbőrű figurát. Hirtling Istvánt direkt figyeltem, nem-e megpöccinti valamelyik ujjpercét, de nem. Semmi. Mintha tényleg lebénult volna nyaktól lefelé (megnyugtató volt látni, hogy a tapsrendnél kisétált a saját lábán) Tetszett, ahogy megformálta a gazdag franciát.
Összességében? Ajánlom. Jó átmenet a nagyon komoly és az abszolút komolytalan valamint a zenés és zenétlen (a színes és színtelen, idős sőt időtlen, vagy idétlen?) darabok között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése