Képzeld el az alapszituációt: idézd fel kamaszkorod ideálját. Nem a szerelmes ideált, hanem rajongásod tárgyát, akivel legszívesebben kiposztereznéd a szobádat (mer' egyébként tényleg): egy elérhetetlennek tűnő énekest, zenekart, híres filmszínészt, Mágenheim-Kulkát vagy Táncoljmég!-Szűcs Juditot. Na, nekem ez volt Csarnóy Zsuzsi. Nagybetűkkel A Színésznő, a zenés színház nonplus ultrája. Akinek a XIV. René bemutatója után írtam egy levelet, hogy mennyire nagyon tetszett és én is színésznő akarok lenni (nyugi, már elmúlt) és erre ő válaszolt. Hát az nekem olyan volt, mintha maga Sandra Bullock vagy Sharon Stone írt volna. És tisztán emlékszem a pillanatra, amikor a Sybill operett előadás elején megláttam az igazgatói páholyban (már a levélváltások után, próbáltak volna épp, de Magyar Tivadarnak be kellett ugrania aznap este, így a próba el-, Zsuzsi meg Szolnokon maradt) és mindenképpen találkozni akartam vele. És emlékszem, ahogy sok-sok lépcsőn sétáltunk a művészbüféig, ahol baracklét kértem és úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban.
Na, ebből a majd' 30 éves emlékből (1994 ősze) egy huszárvágással ugorjunk a Nagymező utcába, 2024 januárját írunk. Közvetlenül a varázslatos Operettszínház mellett egy bisztróban (igazából Branch&Dinnernek hívják magukat) ülünk és teát iszunk (én gyümölcsöst, ő gyömbérest) és a gyerekekről, családról, munkahelyről meg a pillangókról csevegünk. Irracionálisan hétköznapi (két piros csizmás nő beszélget a mindennapjairól), közben kis csillagszórók gyúlnak a szívemben és túl sok beszéddel igyekszem leplezni gyermeki rajongásomat, miközben csodálom, ahogy meséli, milyen jól érzi magát a bőrében, hogy boldog.
Én is az vagyok.
Bizony nagy élmény lehetett! Gratula!
VálaszTörlés