Még jó, hogy az ajtóból visszaléptem a bojtos sapkámért, mert bár szépen sütött a Nap, az árnyékos helyeken a hűvös levegő kellemetlenül csiklandozta a nyakam. Magasabbra húztam a kabátom cipzárját és hallgattam, ahogy a fiúk a focicsapatokról beszélgetnek.
Néhány tíz méterrel azután, hogy a "zöldre" tértünk, de még a magasles előtt, megállt előttünk az ösvényen egy őz, visszafordult, és szólt a többieknek, hogy ne féljenek, ártalmatlanok vagyunk. Négyen kényelmesen átsétáltak, és mire elővettem a telefont és nyomkodtam a fotózáshoz, el is tűntek.
A gombosi vadászház előtt pirosló kalapocskák hívták magukra a figyelmet. A fiúk türelmesen kivárták, míg én gyermeki örömmel körberajongom fotózom a légyölő galócákat. Tényleg olyanok, mint a mesekönyvek lapjain: cuki pirosak, fehér pöttyökkel (bár ezeket már valamelyik erdei jószág megkóstolta)
A vadászház előtti réten megpihentünk és végre én is hozzá tudtam szólni a beszélgetéshez (hahh, tudtam a választ a kérdésre, hogy melyik focicsapat alakult 1912-ben - a Békéscsaba egyébként) Továbbindulóban kicsit tanakodtunk, hogy levágjuk-e a kanyart és átlóban visszainduljunk a gázpászta fel (én nem bántam volna, bár kifejezetten jólesett a séta), végül az Édesházi pihenő felé indultunk, nem rövidítettünk, és lőttünk egy "pózolj fával" képet egy kiszáradt nyírfánál.
Az előző napok esőzései előcsalogatták a nagy őzláb gombákat, némelyik kalapja már meg is rogyott és antenna-tányérként fittyentek oldalra. Mások persze büszkén álltak a gyér avarban. November eleje volt, de igazán csípős hideg még nem köszöntött ránk, így a falevelek még nem is nagyon hulltak le, sőt igazából zöld volt az erdő, mint kopár barna. Igaz, az ágak-lombok között áthatoló napfény már aranyszínezte a babérmeggy leveleit.
Az Édesházi pihenő után ritkán folytatjuk az utat a piroson, általában haladunk előre a kitaposott földúton. Már elhagytuk a körbekerített friss ültetést (ilyenkor rendkívül szabálytalanul, de annál kalandosabban átvágunk a dzsumbujon), mikor mellettünk jobbról felröppent egy ragadozó nagymadár és ijedten csapkodta a szárnyait. Már a földút másik oldalán, kellő magasságban leszállva egy ágra ült és gyanakodva figyelte minden mozdulatunkat. Valószínűleg akkor esett igazán kétségbe, mikor megközelítettem a zsákmányt. Az úttól néhány méterre egy hatalmas elhullott dámszarvas hevert. Nem régen pusztulhatott el, mert elülső lábai, mellkasa és feje teljesen egyben volt, a ragadozók, dögevők csak a lágyrészeket és a bordáitól hátra eső húst ették le róla. Néhány másodpercig elméláztam rajta, hogy szabad-e ilyenkor fotózni, végül kegyeleti okok miatt inkább otthagytam dokumentáció nélkül (igen, tudom, szentimentális liba vagyok) Az ölyv bizonyára megkönnyebbült, hogy nem oroztuk el a vasárnapi ebédjét.
Mondhatni, innentől már eseménytelen volt a séta a gázpásztáig. Azért még meg-megálltamlepkét, minigombát, szarvasnyomot fotózni és a madaras applikációm segítségével azt is megtudtam, hogy a távolból épp egy egerészölyv kiabált valakinek (talán pont a cimbit kérdezte, hogy milyen a szarvashús)
Szép túra volt
VálaszTörlés